... a tegnapi ablaktisztítás alatt, mikor véletlenül a Viva tv-n állomásoztunk Panka igazi, mit igazi, az elsőszámú Király Viktor rajongóvá vált. Tényleg. Azóta - csakis az ő kedvéért - éneklem folyamatosan, hogy Forgószél,támadjfeeeeel,olyantánckell,miszikrákatszóóór...
És not just remembering Megasztár.
Panni a legutóbbi bejegyzés óta járt a Balatonnál, ahol bebizonyosodott, hogy tud úszni, nem eszi meg a gyerekeket, ha ötnél többen vannak, és imád a fűben hemperegni.
Azóta megint járt Palotáson, a lovakat, a tehenet, a tyúkokat meg a bikát ugyan nem ott láttuk, de rettentően sárosnak mindenhol könnyű lenni. Íme. Direkt azért hoztam fotót, hogy ne mondhassa a kedves nagyérdemű, hogy kitalálom csak a kutyáról a kitalálnivalót.
Tüzel. Meg is hatódtam, nem tudom, más családoknál hogy van, de mérföldkő, na mérföldkő. Kapott is palacsintát, hogy egyem a kis szívét.
Most tehát már értelme is van, hogy minden második fiúkutya meg akarja dugni, mert annyira szép. Ha ilyenformán motiválna engem is a természet, mint ezeket, nyilván egy ennyire jó génkészletű gyönyörűséggel akarnék fajfenntartani, mint Panka.
Mert a kishölgy azzal szórakozik, hogy lyukat rád a kanapé párnáján, nagy szerencséjére csak az egyiken - egyelőre, meg egyenlőre, márhogy olyan darabokra csócsálja szét a töltést. Vagy töltetet.
Most fogtam, és ráhúztam a karácsonyi ajándékként kapott piros alapon fehér hópelyhes, jegesmedve mama öleli a jegesmedvebocsot felépítésű csendéletet ábrázoló ágyneműt, egyrészt hogy a malac ne rágjon tovább (lefújtam azzal a fressnapfban kaható get off! spray-vel is, de persze nem használt, disznó szerintem még élvezte is, hogy letüdőzi), másrészt, hogy kellemes, családi hangulatban teljenek az esték így nyár elején.
Meg is kapta érte a jutalmát, hogy a fenébe ne, annyiszor ütöttem a seggére, ahányszor csak a ritmusba belefért, erre néz rám azokkal a szemekkel, a háttérben pedig felcsendül a dal: Oops, I did it again - ha már Britney Spears.
Ezt kiküszöbölendő arra gondoltam, hogy legközelebb Liam Gallagherrel megyünk futni, és az Oasis lesz a bestof. Bár lehet, hogy nem is olyan korszakalkotó idea, kutyát zenével nevelni, mert mi van, ha ugyanaz megismétlődik, térdig gázolunk a kanapétöltetben, ő néz a miafaszomezafelfordulásittsemvoltam-szemekkel és akkor felcsendül a dal: Today's gonna be the day, that they're gonna throw it back to you... Na, hogy még vissza is dobálja, az tényleg nem kell. Tipitapi dínóban kiegyezünk. Haha. Ha.
Most pedig felrakom a lejátszómra a Birtney Spears bestofot, és elmegyünk a szőrössel futni.
(Amúgy tök jól vagyok, tényleg. Nem.)
Én valahogy mindig arra vágytam gyerekkoromban, ami most esténként megtörténik a kutyafuttatón, hogy körülöttem fut öttől nyolcig darab kutya, és ha eldobom a kötelet ők visszahozzák, és pajtások, és égbőlpottyantejtőernyő, mókakacagás, és lehet gyereknek lenni megint, és megpróbálni rohanni utánauk... aztán a szemem sarkából megpillantom, hogy Panka megadta magát egy 3 hónapos (!) jack russelnek, aki a nyakán fekszik és a fülét rágja... Megadta magát. Megint.
(Viszonyítás kedvéért a 3 hónapos jack russel kb. 25 cm hosszú és 5 kiló lehet)
Panka zseniális, egy fél délelőtt alatt megtanulta a hozdide trükköt, és azóta is, töretlenül, tévesztés nélkül zseniális. Meg cuki. Őrült aranyos. Most sajtostallért eszik, és körbemorzsázza a szobát. Arról meg, hogy Pannus cukiblogja valaha is információforrásként szolgálhatna más kutyások, vagy tervezett beagle-ösök számára, kezdek végleg lemondani, bár amelett, hogy a zseniálisangyönyörű Pannival dicsekedhessek főleg azért született, mert a kisasszony tervezésének idején nem volt ilyesmi. Gondoltam, ez majd segít. Akkor most mi volt előbb, a Magnum vagy a Dawson és a haverok?
(Te meg, ESEMÁTÉ - mert utálod a régi becenevedet! -, nem jössz el valamikor meglátogatni a kis hölgyet? Hozhatnál neki háztájit Palotásról vagy egy tál friss, hegyi levegőt. Nos? Oké. <Details as stated above>)
Kedveském!
Nocsak, nocsak - mondhatná a néhai (hajdani?) költő, itt vagyok. Itt, fizikailag, mentálisan, horizontálisan és vertikálisan, épp ésszel fel nem érhető valóban - nézd csak, az ágakon túl hogy görbül a tér! - itt vagyok. Itt. (Láttam a Star Treket, bocs)
Panka meg a nappaliban, összevesztünk, mert egyedül szervez egytagú ellenállást ellenem, lázadva tépi szét a Vouge-ot (National Geographic Traveler...), erre én rásózok a seggére (szoktak olyat írni kutyablogba, hogy egy kutya rossz? Tényleg, nem a jajjdeédesen rossz, mikor dacból beleszarik a cipődbe, nem, az igazi, lángoló szemű rossz, amikor csakazértis megeszi a rohad pizzás dobozt, és akkor tényleg rá kell sózni a seggére?)
Szoktak? Vagy ez olyan, hogy nem írjuk le, mondjuk ki, még csak el sem suttogjuk a Saci gazdájának, hogy igen, néha annyira rossz, hogy nagy lendülettel beleharap a lábujjamba? Mert hogy ő tud ám lendülettel harapni, baszki!
Szóval szoktak, vagy nem? Másnak is van baja azzal, hogy nem hallgat rá a kutya, igaz? Hogy nem jön vissza, ha olyan kedve van? Hogy beszalad a bozótba, és szarik rám? És ha itthon csinál valami rosszat? Megrág, széttép, bepisil? Más is rásóz a seggére, ha egyáltalán utóléri? Mondogatom én, hogyne mondogatnám, hogy nem szabad... De van olyan kutya, akinél el hatásos?
Visszatérve: szokás ezt leírni, mérhetetlenül cuki, kisállatblogos berkekben? (Apropó berek, lehetne békám is pölö)
Miért nem írjuk, hmm? Én bizony rásózok a seggére - ha utólérem. Tesztek így ti is? Így tanul a kutya, vagy vegyek agyaggalambot, ha legközelebb állatnevelésre adom a fejem?
Jó, hát egy nagyon picit talán megint eltűntünk, de ez csak azért volt, mert a bloghu nem támogatja a péesdét, és nem generál belőle önállóan jépeget. (Azt hallottam ám gyerekkoromban, hogy ha lustaságból nem csináltál meg valamit, fogd rá valami/valaki másra, utána meg jött az a Nesquik reklám is, és a fél óvodás csoport mutogatott nagy lendülettel a szétcsákányozott dömper mellett a plüss nyúlfigurára, így vagyok biztos a saját igazamban.)
Panka jól van, nő és eszik, és néha dacból meghagyja a szárazkaját - ezt nem is csodálom, tegnap például Húsvét hétfő örömére rántott húst kapott anyámtól ebédre, ami két részben is meglepő, az első, hogy a Panka nem szokott ebédelni, a másik meg, hogy anyám nem szereti a kutyákat -, felpróbálta már a Ray Banem és továbbra is fuldoklik a séták alatt. Mert húz, és nem hajlandó figyelni, és önfejű kis dög.
A vidék mondjuk kifejezetten jót tett neki, e mellett nekem is, sokat futkároztunk, tényleg, izomáz is akad, és majdnem elgondolkodtam azon, hogy áttérek a light kólára. Majdnem.
Már arra is gondoltam, hogy csinálok neki iwiw-es adatlapot.
Mi is benyeltünk egy hányós vírust a hétvégén, a PanniindulunkaSzigetre gyorsan átneveződött Pannimegyünkazállatorvoshozra (aki amúgy nagyon aranyos, és nem csak azért, mert azt mondta Pankára, hogy baromi jól néz ki). Sikerült végighányni a péntek éjjelt, gyanús is volt, hogy csak úgy hagyta magát simogatni ez a kis forradalmár, normál egészségi állapotban ugyanis nemhogy nem lehet a fejét megsimogatni, hanem egyetlen, a feje irányába közeledő kézre már hallom, hogy beindul a kattogás az agyában: játékjátékjáték, rosszabb esetben szétrágomszétrágomszétrágom, erre most még dögönyözni is lehetett, álomkutya, mondtam én, hogy egyem meg a kis szívét.
Szóval seggbeszúrta a doktornéni négyszer, de nem kapott ám rágót azért, mert nem sírt. Én kicsi koromban mindig kaptam, mert sose sírtam ám, kemény gyerek voltam már akkor is. Bezony.
Panni azóta köszöni, jól van, ugyanúgy eszi a szemetet az utcán és lelki szemeimmel látom is, hogy éppen otthon rágja a kosarát, khmm... a maradék kosarát. Mert mit csinál ilyenkor az ember lánya, hát persze, hogy dolgozik. Olykor lelkifurdal. De szerintem a kutya tök jól érzi magát otthon. A diétás kaja okozta kakihalmazállapotváltozásra meg előre készülök.
Megyünk ám minuszba, mit megyünk, zuhanunk. Esküszöm, Panka kiesz a vagyonból, nem is akarom tudni, mit szólnának hozzá idesapámék, ha megtudnánk, hogy a kutya azzal a kanapéval ápol a Macskajajból ismert disznó versus Trabant viszonyt, ami olyannyira családi örökség (volt...), hogy meglehet, azon fogantam.
Szóval szépen lassan elfogy, a huzat darabokban hullik a földre, térdig gázolunk a szivacsban (jajjbocs, az a díszpárna volt, emlék, tevés, elmésszuvenír, Egyiptom), és készülök előre a szöveggel, amikor majd Pannit szájából kiálló rugó miatt kell állatorvoshoz vinni. Nem, persze, ez utóbbi csak vicc. De azért készülök.
Szóval az ülőfelületek fogynak, kutyapisi vagy ásott lyukak okán, én ostorozom magam, mert ha nem lenne ennyit egyedül, akkor nem enné meg a nappalit unalmában, régen tökéletesen szobatiszta lenne és legalább egy cirkuszi mutatványt már biztosan a magáénak tudna.
Egye fene végülis, a szép nőknek is elnézik, ha buták. A szóban forgó hölgynek meg azt, ha néha kanapét ebédel.
Azért nem akartam ölebet - értsd: westie, yorkie vagy a bichonok - mert erős lett volna a kísértés, hogy mindig az ölember tartsam - öl-öleb, ok-okozat.
Erre van egy beagle-öm, akit megpróbálok mindig az ölemben tartani.
Valahogy így:
Cuki, nem?
Azt mondtam, hogy ül? Nem, nem azon lelkendezünk egymásba karolva, hogy a kutya fizikailag képes ülni, hanem, hogy parancsszóra (jutifalat, jutifalaaat) leül, fenék padlóra szorít, kézben tartott kajára szemeket fixál, elnemmozdul, elnemmozdul, és akkor megkapja. Bármivel működik, Pedigree stickszel, naranccsal vagy töltött káposztával. Arra mondjuk gondolhattunk volna előbb, hogyha Panka ezt megcsinálja, akkor már az istennek nem fogja érteni a behívást (ezt a szót én is most tanultam btw, azt jelenti, hogy kimondod a kutya nevét, ő pedig jön), mert ha odafordulok felé rögtön leül. Ha odamegyek a szoba másik oldalára, akkor azt hiszi helyben kell megvárni, míg odaér a kaja. Valami nagyon félrement ebben a módszerben, én mondom.
Ellenben van ez a gyönyörű Panka, aki leül. Parancsszóra. Jutifalat, tudom, jutifalat. Szerelem.
Volt régen az a dal, az a hogyishívják, az a "ittvanasalalaittvanújra...", hát kérem, itt vagyok újra és mesélek Pankáról neked.
Szóval Panka nagyjából már két éve a fejemben élt, tényleg, megvolt a neve, tudtam hogy néz ki, tudtam, hogy mekkorára nő és adott helyzetben mit csinálna, hogy nem enne papírzsebkendőt az utcán és nem lopna nyugdíjas nénik szatyrából bagettet.
Aztán elkezdtem keresni Pankát, megvívtam a saját kis csatákat a netartslakásbankutyát mozgalommal, mert én majd leviszem sétálni naponta kétszer, sőt!, kész kutyasétáltató pályát építek neki a negyvenhat négyzetméteren bazzeg, gondolta a fene egyébként, hogy ahhoz nem lehet elemeket kapni...
Aztán megláttam Pankát egy fotón. Gyönyörű, simafejű kis hathetes cukiság, és minden jött magától. Mármint Panka. És oké, nem magától. Ott volt a hat testvérével, megszeppenveösszebújva. Tényleg rohadt picik voltak, Panka elfért a két tenyeremben, pedig az enyém aztán komolyan női ropikéz. És csak néztem, gondoltam úristenúristen, hát ez mind gyönyörű és ott van az a kis nyüszögős, őt láttam a fotón, és vele fogok aludni esküszöm, vagy legalább beteszem befőttesüvegbe, annyira szép.
Aztán, ahogy az lenni szokott nagy egymásratalálásoknál, szépen lassan felére lassultak a kockák, halkan becsengett a Tűzszekerek zenéje és Panka odajött a lábamhoz. Ő, egyedül!
Szokták mondani, hogy a kutya választja az embert, és remélem ezt most pont nem egy filmben hallottam.
Szóval szerelem volt, első látásra.
Zseniális. Márhogy a kutya. Amikor kedve van.
Panka kislány (kábé annyira lányos, mint én voltam, előre várom, mikor jön haza bokaficammal az iskolából, mert "fociztam"), beagle ("szent ég! jó magának, türelem, kishölgy, türelem...") és a napokban kezdett el négy hónapos lenni.
Rossz kis dög, rág és semmi tisztelet, ha találtál már kölyökkutyakakiban műanyag kupakot vagy fémtálcás májkrém maradványokat - mert olyan rohadt cukin tud nézni, persze, hogy odaadja neki az ember! - akkor be tudod lőni, milyen az élet egy beagle-el. Ja, hogy ennyi? Dehogy. Csak most kezdtük el.
